Zudor Boglárka: Engem kérdezz a hallgatásról; Szenderák Bence: csendrendelet
Az Erzsébetváros Önkormányzata által 2024-ben kiadott – és egységesen Miklya Emese Sára tervezte és illusztrálta – chapbook-sorozatban első kötetükkel jelentkező szerzők írásait olvashatjuk. A kis alakú, karcsú kiadványok közül Zudor Boglárka Engem kérdezz a hallgatásról és Szenderák Bence csendrendelet című kötete képezi kritikám tárgyát.
Zudor Boglárka kötetének címe már előre jelzi, hogy a költemények befogadása elhallgatott, kibeszél(het)etlen témák, jelenségek érzékeny feldolgozásával szembesít. A könyv által színre vitt tapasztalatok legtöbbször valamilyen egyenlőtlenségből eredő helyzetből fakadnak, miközben a narrativitás eszközét erőteljesen alkalmazó és a gyermekkor megéléseit sokszor mozgósító szövegek a kiszolgáltatottság, a perspektívátlanság és a fenyegetettség érzetét hozzák közelebb az olvasóhoz. A Gaz és salak című versben például az omladozónak bemutatott falusi házba költöző fiatal nő távlatnélkülisége a – megszólítás alanyaként szereplő – korábbi lakó egész életével összekapcsolódva tárul fel a mű végén: „A hatalmas / Lomos kertben / Számolja vissza napjait / De még csak / Negyvenöt éves / Az egyik régi bútorban / Megtalálja arcképed / Amin éppen / Kilencvenegy lettél / Csak arra gondol / Hogy még néhány / Kósza / Lassú / Idegtépő / Ránctalan évet / Kellene kibírni” (27.). A Félvérnek születtem pedig a roma emberekkel szembeni rasszista, fenyegető megnyilvánulásokat viszi színre: „Itt mindenki kérdezi / Honnan jöttél / Nem látod?! Indiai! / Kiált fel egy idegen férfi // Csak félig cigány / Vagy negyedig / Nem lehet ezt követni” (19.).
A reménytelenség jelensége markánsan érzékelhető az egy gyári munkás életéről beszámoló Nincs jövője a halászoknak esetén is, amely a gyári munka embertelen körülményeinek – a vers szereplőjének vágyott törekvéseit ellehetetlenítő – hatásáról is tudósít: „Halásznak akart állni / Öregen a férj / De észrevette / Hogy a karja fáj / Éjjelente / És nem bír a hasán / Feküdni // Harminc év a gyárban / A hegy gyomrában / Motyogta / Csak még egy kis pálinkát / Kívánt volna / De már a húsleves / Sem maradt benne” (13.). Különösen erőteljes a változások esélytelenségét elénk táró verszárlat, amely a férfi halálát követő eseményekről számol be: „Mikor aztán / Temetni viszik / Társai a halászok / Hegyoromról nézik / Ingatják a fejüket / Nahát még egy elment / Ők pedig itt maradtak // Műszak után / A borospincékhez mennek / Inni kell / Sanyi egészségére / Kitartására / Jó munkásember- / Életére / Alkohol- / És nikotinfüggőségére” (13–14.). Az idézett verset követi a kötetben a Nincs jövő a munkásnőnek című költemény, melyet az előző műben szereplő férj párjának életleírásaként olvashatunk. A Nincs jövője a munkásnőnek sok pontján utal vissza a Nincs jövője a halászoknak különböző mozzanataira, azokat más megvilágításba helyezve, miközben a munkásnő halálát megjelenítő zárlat is a másik vers befejezésére emlékeztet: „Temetésén / A barátnői sírtak // És aznap munka után / A halászok némán / A borospincéhez / Vonultak // Jó asszony volt / Kedves / Hogy utálta / Mikor ittunk / Bólogattak / A férfiak / Egyetértően” (17–18.). Hasonló logika alapján kapcsolódnak össze Az agyagnő és A bádogférj című versek, melyek stilizálva jelenítenek meg egy kilátástalannak tűnő, diszfunkcionálisan, bántalmazóan működő párkapcsolatot: „Az agyagból gyúrt nő / Mindig mindent / Magába szívott / Nem felejtette el / Férje mozdulatát sem / Mikor a konyhapult / Felett levegőbe / Rajzolta alakját” (7.); „A bádogférj / Bármiről beszélhetett / Úgy tett / Mint akinek / A szavak / Semmit nem jelentenek” (8.).
Mint említettem, az Engem kérdezz a hallgatásról befogadása esetén a gyermekkor eseménye különösen hangsúlyosnak érződik, az Újiráz című költemény a Tüskevár gyermekkori olvasásának emlékét mozgósítja, miközben a Félabsztrakt aktok értékesítése című vers megszólalója gyerekekhez beszél. A Verejték vér műanyagszag és az Őrzői oroszlánok című költemények a gyermekkor időszakát jelenítik meg, kiemelve a vágyak elvárások általi behatároltságának tapasztalatát, hasonlóan a Bűnök tündöklése című költeményhez, amelyben a megszólított igényei egy vallásos közegen belül, de annak korlátozó elvárásaival szemben valósulhatnak csak meg: „A szószéken eltűnődsz / Miért nem érzel / Semmit mégsem / Miért nem gyötör / Aminek kellene // Csak iszod / A csillogó szemeket / A vágyat / Főleg azét / A rózsaszín ruhás nőét / Aki melle felett / Fehér gyöngysort visel […] Kifejezetten tetszett / Mikor a végén / Szőke haját / A hegyoldalba fúrta / És te homloka fölött / Láthattad / A templom tornyait” (33.). A feltérképezés, kutatás jelensége (mint poétikai megoldás) a kötet egészében élesen beazonosítható aspektusként jelentkezik, a költeményekben olvasható leírások a helyszínek, körülmények felderítésének mozzanatait idézik. A vizsgálódás eseménye azonban témát is szolgáltat a Sárkányszárny és A puszta bolygó felszínén című versek eseteiben, ez utóbbi az említett törekvés megkérdőjelezésének lehetőségét is színre viszi: „Azon siránkozunk / Hogy feltártuk a végtelent / Az utolsó négyzetcentiig / Pedig jó lett volna / Nem feltárni / Bizonyos / Életterületeket / Egyes sejteket / Nem bolygatva / Hagyni néhány évtizedet / Az ismeretlen bolygó / Felszínének felderítésére” (37.).
Az Engem kérdezz a hallgatásról kötetben szereplő verssorok kifejezetten rövidek, sokszor csak egy vagy néhány szóból állnak. Zudor Boglárka verseinek elidéző olvasásra késztető kialakítása sikeresen erősíti a könyv többnyire valamilyen beazonosítható megszólítottnak mesélő vagy a vers megszólalójának megélését rögzítő, illetve különböző szereplőknek hangot adó poétikai törekvéseit, melyeket felhangosít az egymáshoz hálószerűen kapcsolódó költemények érzékeny sorrendisége.
Szenderák Bence verseskötete esetében a (műcímekkel megegyező módon kisbetűvel írt) csendrendelet címválasztás – miközben hasonló motívumot alkalmaz, mint Zudor Boglárka könyvének megoldása – a megszólalás külső vagy belső adottságok, tendenciák ellenére létrejövő potenciáljára irányítja a befogadói figyelmet. A kifejezés lehetőségeinek középpontba állított keresése már az első, különböző hasonlatok című verset olvasva is hangsúlyosnak érzékelhető: miután szól a beszélő számára régebben könnyebben kivitelezhetőnek érzékelt megszólalás jelenbeli nehézségeiről („nyelvtorlasz”, 5.) – visszavonva magát az írás folyamatát rögzíteni kísérlő kijelentéseit –, saját mechanizmusait, működőképességét kérdőjelezi meg: „legyen mondjuk halászháló / merítőháló / nem / leginkább rákcsapda hogy / kilátok és kiférnék / kulcsra tárt ajtó / valahogy mégsem –” (5.). A nyitó vers a figyelmet a szöveg megalkotottságára terelő, az egész könyvön végigvonuló tendenciája a kötet elején fellelhető Jean Améry Az ember önmagáé című művéből és a Birds in Row nevű punkzenekar egyik dalából vett két mottóval egybeolvasva a szabadság fogalmával kapcsolódik össze.
A kötet legtöbb verse a különböző hasonlatokhoz hasonlóan a szólás különlegességének megragadásában és e lehetőség felmutatásában érdekelt, ebből következően a könyv költeményei gyakran a nyelv kifejezéseit újradefiniálva, azokat sokszor kiforgatva szokatlannak tűnő, viszont továbbgondolható képzettársítások, megfeleltetések alkalmazásával élnek: „a beszéd erőszak” (tétel, 6.);„a szégyen csupán levethető ruha”; „ziháló testem őrség” (malom, 16.); „a tágasság nem szabadság”; „a nem-tudás szeretet” (egyetlen bejárat, 18.); „farkasvak álmaim hajnali ködök” (egy helyben, 25.); „konvex térben a látottság maga / a világ”; „legyen a csend a harag” (háziasítás, 26–27.); „a dumó kibelezése / feláldozott űrtartalom” (a viszonylagos rendből, 29.); „a türelem bilincs”; „a türelem szélárnyék”; „a türelem maga is kéz”; „a rejtőszín jelentéktelen kudarc / két nemlét közt” (rejtőszín, 30–31.); „az avarzörgés szirénazaj / a recsegő vessző fegyverropogás” (minden erőszak minden fény, 32.); „a fej rothadt gyümölcs / a fej halál” (óvóhely, 35.). Az olvasó interpretációjának radikálisan nagy teret engedő szövegrészleteket felvonultató (viszont az említett jelenséget nem teljeskörűen feltáró) idézetgyűjtés talán alkalmas rámutatni a csendrendelet egészének poétikai stratégiájára, a kötet szövegeinek – legtöbbször nem egyértelmű megfeleltetéseken alapuló értelmezések megképzésére, hanem ehelyett inkább az olvasás pillanatában átélt érzet rögzítésére késztető – sokszor bonyolultnak tűnő kialakítottságára. A kötetben található, a nyelv instabilitását erőteljesen kiaknázó, nyugtalan versszövegek, miközben megoldásaikkal gyakran bizonytalanítják el a bevettnek hitt, megszokott formákat, összekapcsolódásokat, a legkülönbözőbb közegekben elterjedt szavakat integrálják, gyakorta jelenítenek meg zaklatottságot. A feldúltság érzete az összekapcsolódó minden fény minden erőszak és minden erőszak minden fény eseteiben a folyamatosan váltakozó kifejezések okán dinamikusnak, a préda című verset befogadva pedig a megjelenített kegyetlen történések okozatának tűnik: „hímoroszlán, követem a / hiénákat. állkapcsom egyre / lassabban jár. / óvatosan körbezárnak” (8.). Egy fulladás – a prosopopeia eszközét alkalmazó – leírásaként olvashatjuk a mellkas című verset: „keltető, / mászik ki / belőle a fulladás. / egy tanú / szájában fehér zaj, magára marad” (25.). A nyugtalanság hangulata a valóság stabilnak vélt pontjainak lebontását elvégző tétel című költemény befogadásakor is erőteljesen érzékelhető jelenséggé válik: „fehér tér. benne egy ember, / aki nem ragyog. / ha van is rajta kívül bárki – / kontúrtalanul vész el a ragyogásban” (6.).
A csendrendelet szövegeinek értelmezésekor néha segítséget nyújtanak a versek elé illesztett mottók, a készenlét előtt álló Pilinszky-mondat például felerősíti a főszövegből kiolvasható fájdalmat, bizonytalanságot, illetve félelmet. A boldogulás című művet megelőző, Tamás Gáspár Miklóstól származó idézet („Nem kell azt képzelni, hogy Orbán Viktor országában Orbán Viktor hívei boldogan élnek. Erről szó sincs.”) pedig a kortárs politikára reflektáló olvasat lehetőségét erősíti meg, a boldogulás ezen értelmezésében a nyitány által megjelenített kiszolgáltatottság is az említett paradigma részeként képződik le: „az őz a közeledő fényszórók gyújtópontjában – / nem pontos a hasonlat; az őz káprázatban, / halálát fogalmatlanul hordja magában” (33.). A vers zárlata ugyanakkor az egyes politikai üzeneteknek a közgondolkodást markánsan meghatározó, bevándorlásellenességet és iszlamofóbiát eredményező, az emberek életét félelemmel megtöltő és rosszabbá tevő hatását viszi színre – egy ismert mondás átformálásával: „a fogalmi / ellentmondásra ki fog rámutatni mázsás karjával? / Hogy: »Béke van. Nincs remény.« Hogy: / ha a hegy nem megy Mohamedhez, / most Mohamed sem jut át az / ellenőrzőpontokon” (33.).
Szenderák Bence kötetének versei jelentékeny interpretációs játékteret nyitnak befogadójuk számára, bár a kiadványban erőteljesebben narratív költeménnyel is találkozunk a beszélőnek egy állattal kapcsolatos történetét elénk táró balu esetében. A csendrendelet befogadása egy sokszor kuszaságában és kiismerhetetlenségében izgalmas – a szókészlet és az utalásháló tekintetében is kellőképpen gazdag – szövegvilágot tár az olvasó elé. Szenderák kötetét olvasva a versek által felvonultatott, az értelmezésnek bőséges teret nyújtó nyelvi, poétikai megoldások főként önmagukra irányítják a figyelmet, ezzel szemben Zudor Boglárka könyvében a narrativitás tendenciája gyakrabban és erőteljesebben érvényesül.
Zudor Boglárka: Engem kérdezz a hallgatásról, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024. Szenderák Bence: csendrendelet, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024.
Hozzászólások